Mint látjátok, meghoztam a második fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek. Jó olvasást hozzá!
Lehet kicsit rövid lett, de a következőt hosszabbra tervezem.
Addig is hagyjatok nyomot magatok után! :)
Mikor beértünk a társalgóba, ők már ott vártak ránk - pontosabban csak Jasonre, rólam még nem is tudnak. Kicsit félve indultam feléjük hátha nem fogadnak be, de nagyon szimpatikusnak tűntek így elsőre. A férfi magas, barna hajú, kissé borostás arcú volt és egyáltalán nem tűnt idősnek - sőt - inkább fiatalosnak látszott. Tekintetem a kezére vándorolt, amivel párja lezét fogta. Gyönyörű nő volt, barna haja kontyba volt fogva, néhány tincs pedig szabadon maradt és az arcába lógott. Bájos teremtésnek látszott, vidám, mosolygós arca volt a férfi komoly tekintetével szemben. A ruhájuk is csodás volt, nagyon is előkelő és együtt nagyon szép párt alkottak, teljesen összeillettek.
Ms. Hawkins, a gondozónk szólalt meg először:
- Nos, itt lenne Jason, akit szeretnének örökbe fogadni. Nagyon aranyos gyermek, - aha, most fényezni fog minket, mert le akar rázni. Cseles vagy Ms. Hawkins! - de felmerült egy probléma, vagyis inkább egy kérés a részéről. Nagyon össze vannak nőve a mellettem álló hölggyel. Tudja, nagyon jó barátok, és azt szeretnék, ha együtt fogadnák őket örökbe. Remélem nem nagy kérés számukra, nagyon jó gyerekek és.. - folytatta volna, de a férfi félbeszakította:
- Elhiszem magának, hogy nagyon jó gyerekek, de tudja, nekünk már van egy lányunk és nem tudjuk, hogy elbírnánk e ennyi gyerekkel.. Vagy hogy a lányunk is örülne is neki.
- Értem. Azért.. - a férfi megint félbeszakította, de olyan kifinomult volt, hogy nem lehetett rá ezért haragudni.
- Természetesen átgondoljuk a dolgokat és holnap ismételten jelentkezünk, hogy így is megfelel e. Remélem, addig tudnak várni.
- Persze, Mr. Hansen. Örölünk, ha egyáltalán megfontolja kérésünket.
- Ez csak természetes. Akkor hát a mielőbbi viszont látásra - mondta, azzal kedvesével együtt felállt és elindultak kifelé.
Másnap, a tegnap megbeszéltek szerint jött az örökbe fogadó pár, tehát betartották az ígéretüket. Ismét nagyon elegánsan öltöztek, de most a férfi arca is vidámnak látszott, így azt gondoltam, jó hírről van szó. A gyanúm nemsokára be is bizonyosodott.
- Átgondoltuk a dolgokat és szeretnénk őket örökbe fogadni. A lányunk is beleegyezett, nagyon örülne egy lánytestvérnek is, akivel tudna beszélgetni. Ha megfelel akkor ma este haza is vinnénk őket, ha összecsomagoltak - mondta Mr. Hansen, igencsak mosolygósan. Így már sokkal szimpatikusabb, hogy nem olyan mogorva arccal néz. Remélem kedvesek lesznek velünk. Végre szeretnék valakinél örökre maradni. Semmi kedvem újra visszajönni erre a nyomortanyára - khmm, bocsánat. Hiszen csodaszép ez a hely, ki ne szeretne egy ősrégi házban élni, aminek a falai csak úgy omladoznak. Ez főleg étkezésnél jó, mikor a kajánkra esik a plafon..
- Természetesen. Örülünk, hogy így döntöttek. Szólok is a vezetőmnek, hogy a két gyermek elmegy. Remélem jól kijönnek majd egymással - mosolygott rájuk kedvesen - a kis álszent. Ő egyáltalán nem ilyen, imád egyedül lenni és utálja az ilyen úriembereket, akik hercegnek képzelik magukat és fennhordják az orrukat - na meg mindenki mást is. Nekem viszont akkor is szimpatikusak, már nagyon várom, hogy odaérjünk a lakásukhoz és kezdetét vegye egy új kaland.
- Jason, neked szimpatikusak így elsőre? - érdeklődtem.
- Igen, nagyon kedvesnek tűnnek. Bár nem tudom, hogy nem lesznek e szigorúak, mert eléggé elegánsak és merev háttal ültek.
- Ugyan már. Hiszen olyan mosolygósak voltak.
- Ez is igaz. Na, majd meglátjuk. Most pedig menjünk. Én már becsomagoltam és nagyon kiváncsi vagyok.
- Mindjárt készen vagyok én is... Már mehetünk is. Kezdődjék az új kaland, ami remélem, örökre szól - ábrándoztam és elindultunk lefelé.
- Csak ennyi cuccotok van? - érdeklődött a nő, akinek még mindig nem tudom a nevét, és a kis táskánkra pillantott.
Igen, hölgyem. Tudja, itt egyenruhánk van, így csak azt az egyet hordhatjuk. Csak pár személyes tárgy maradt nálunk - feleltem udvariasan.
- Ó, kérem! Szólítson Victorienek. Hiszen mostantól együtt fogunk élni - mosolygott rám kedvesen. - Ha csak ennyi cuccotok van, akkor majd veszünk nektek sok szép ruhát. Nem járkálhattok ilyen ruhában.
- Semmi szükség erre Victorie, mi így is megvagyunk. Nem szeretnénk, hogy ránk költsék a pénzüket - akadékoskodtam, de láthatólag nem hagyta magát:
- Jaj, maga milyen csodás hölgy és milyen jó a modora - sóhajtott, majd folytatta - De mondtam már, hogy együtt fogunk élni, úgyhogy tekintsen ránk a családjaként és tegeződjünk. Az sokkal kellemesebb lenne számomra - eresztett el ismét egy mosolyt.
- Rendben, köszönöm.
Be is pakoltunk a kocsijukba, ami elég jól nézett ki. Elegáns kinézetű volt, mint ők, így nagyon is passzolt hozzájuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése