Harmadik fejezet

Sziasztok kedveskéim! :)

Meghoztam a következő fejezetet, remélem tetszeni fog. Hagyjatok nyomot magatok után.

Köszönöm az eddigi feloratkozókat, örülök hogy van, akinek tetszik és érdemes folytatnom :)

- Szóval, ti mióta vagytok itt az árvaházban? - érdeklődött kedvesen Victorie.

- Amióta csak az eszünket tudjuk - kezdte helyettem is Jason, mert én nem voltam hajlandó válaszolni. Hiába, nálam ez nagyon kényes téma. - Bocsásson meg Lorine -nek, hogy nem válaszol, csak nem szeret erről beszélni, mert nem ismerte a szüleit. Bevallom, én sem, de engem nem érint annyira kényesen, mint őt.

- Ó, semmi gond szívem, de kérlek, tegezz. Ettől túlságosan idősnek látszom - nevetett.

- Rendben, megpróbálom. Csak tudja... bocsánat, tudod elsőre így furcsa még, mert nem ismerjük még egymást, de majd próbálkozom - mosolygott rá Jason.

Az út hátralévő részében nem nagyon beszéltünk és ez kissé zavart is, mert elég hosszúnak tűnt az út. Amikor kipillantottam az ablakon, sehol nem láttam egy házat sem, csak a csodaszép erdőt és egyetlenegy óriási házat, ami akár egy kastélynak is elment volna. Gyanítom oda fogunk menni, hacsak nem valami indiánok - amit elég jól titkolnak - és az erdő közepén fogunk élni, a táplálékunk pedig az az őzike lesz majd, amit mi fogunk el és megsütünk a tűz fölött.

A ház előtt egy óriási kapu állt, amit őrök őriztek. Amint megbizonyosodtak róla, hogy a ház tulajdonosai azok, be is engedtek minket. A látvány, ami elém tárult.. Az valami csodaszép volt. Óriási kertje volt a háznak, rengeteg növénnyel, és még egy szökőkutat is láttam. Tovább fokozta csodálatomat, amint beértünk a házba. A belmagasság óriási, egy gyönyörű csillár lógott a plafonról, bevilágítva a helyiséget. A falak aranyozottnak tűntek és a padlón is végig szőnyeg húzódott. A szemben lévő lépcsőn pedig vörösszőnyeg volt, akár egy királyi palotában.

- Lorine, nem jössz? - mosolygott rám Mr. Hansen a lépcsőről. Ők már elindultak felfelé és rám vártak. Na szép, már megint elmerengtem. - Megmutjuk a szobátokat, hogy kipakolhassatok, aztán ebédelhetünk.

- De, persze. Már megyek is, csak kissé elgyönyörködtem a látványban. Nagyon szép házuk van.

- Köszönjük, örülünk, hogy tetszik. Érezzétek itthon magatokat - kapcsolódott be a beszélgetésbe Victorie is.

- Egyébként hogyhogy nem látni itt egyetlen házat sem a környéken, a magukén kívül? - indultam el felfele a lépcsőn.

- Nem szertjük a túlságosan zajos környéket. És félünk, hogy ott kirabolnának minket. Kitűnne a mi házunk a többi közül - hangzott leendő apám válasza.

- Értem.

- Nos, ez lenne a szobátok. Jason, a tied a bal oldali, Loriné pedig a jobb - mutatta Victorie a szobánkat, majd engem bekísért az enyémbe, míg Jasont William követte.

- Hű! Ez a szoba is csodálatos! - ámuldoztam. Velem szemben egy franciaágy állt, aranyozott támlával. A jobb oldalán egy szépítkezőasztal, rengeteg csecsebecsével. Volt egy hatalmas szekrény is, aminek szélen arany csíkok húzódtak. Találtam még egy könyvespolcot is, ami még üresen állt. Gondolom, arra várva, hogy a nekem tetsző könyveket pakoljam föl. A padlót szőnyeg borította és a falon meseszép aranyozott virágos tapéta állt. Bal oldalról nyílt egy ajtó, ami a saját fürdőszobámba vezetett. Volt ott egy elegáns fürdőkád, egy wc, egy csap fölötte egy tükörrel és ez persze mind fehér egy kis arany díszítéssel. A szobából nyílt még egy erkély is, ami láttatni engedte az egész kertet. Valami meseszép volt az egész, egyszerűen leírhatatlan.

- Örülök, hogy tetszik, kicsim. Ez mostantól csak is a tiéd - mosolygott rám - Remélem, hogy szeretsz olvasni. Van nálunk egy könyvtár, - hát nekik még saját könyvtáruk is van? Hogy lehetnek ilyen gazdagok? - onnan válogathatsz a könyvekből és ha gondolod nem is kell visszavinni, azért van itt ez a polc.

- Persze, nagyon szeretek olvasni, majd mindenképp körülnézek.

- És mit szeretsz még csinálni?

- Nagyon szeretek fényképezni. Jason szerint ügyes is vagyok, csak az árvaházban nem volt rá sok lehetőségem. Ott csak egy ócska gépet tudtam használni, de az is megtette.

- Akkor majd kapsz tőlünk egy csodaszép gépet. Szeretnénk, ha itthon éreznéd magadat. Jajj és majd elmehetünk vásárolni ruhákat is. Vagyis, nekünk a házban van egy ruhatár, ahol szerintem találsz a te méretedben is, csak kissé elegánsabb darabokat. De hozatunk majd pár lezserebbet is, ha az jobban tetszik.

- Igazán nem kell fáradoznia miattam.

- Kicsim, mondtam már hogy tekintsetek ránk a szüleitekként. Meg szeretnénk tenni értetek mindent - mosolygott, majd kimondta a számomra legborzasztóbb kérdést: - Miért ilyen nehéz velünk szüleidként bánni? Még mindig az igazi szüleidet siratod, igaz, drágám? - fogta meg a kezemet és együtt érzőn rám mosolygott.

- Bocsánat, de nem szeretnék erről beszélni - sütöttem le a szememet.

- Muszáj ezt megbeszélnünk, különben nem tudunk egymáshoz közel kerülni és nem tudunk majd jókat beszélgetni, meg együtt nevetni.

- Tudom, csak ez engem nagyon mélyen érint. Nem is ismertem a szüleimet. Még azt sem tudom, hogy mikor születtem -pityeredtem el.

- Jajj, ne sírj kérlek! Segíthetek, ha megengeded.

- Mégis hogyan? - szipogtam. - Hogyan lehetne ennek utána járni, ha az égvilágon semmit nem tudok róluk? Semmit, ami összekötne. Egyetlen szálat sem. Semmi adatot. Még a nevüket sem tudom - és akkor elkezdtem sírni. Nem tudtam tovább magamban tartani azt a mélyen gyökerező fájdalmat. Az ég szerelmére, hiszen nem ismertem a szüleimet! Nem alhattam el édesanyám gyönyörű énekére. Tudott egyáltalán szépen énekelni? Vagy neki is olyan botfüle volt, mint nekem? Vajon mosolygós volt és pirospozsgás? Lehet, hogy ő is szökés volt, mint én. És lehet, hogy mindig szépen kontyba fogta a haját és cseresznyés köténykét viselt. Lehet, hogy mindig finom cseresznye illata volt vagy esetleg rózsa. De lehet, hogy barna hajú volt és apámtól örököltem a szőkeséget. És apa vajon hogy nézhetett ki? Borostás volt, vagy esetleg szakállas? Egyfolytában henyélt, vagy állandóan barkácsolt valamit? Lehet, hogy még saját hintát is készített nekem. De sosem tudom már meg. SOSEM!! Nem fogom megtudni, milyen lehet, mikor apuci dobálja a gyermekét vagy éppen kergetőznek. Nem tudom meg soha, hogy milyen lehet mindig süteményszagra hazaérni az iskolából és lopva belekóstolni anyu főztjébe, hogy aztán jól leszidjon és végül együtt nevetgéljünk. Sosem tudok meg róluk semmit..

- Képzeld, - kezdte, mint édesanya este a gyermekének. Olyan lágy és dallamos hangon. Bár honnan is tudhatnám én? - utána tudunk ám nézni mindennek! Ott vannak azok az ősrégi könyvek a könyvtárban és megkérdezhetjük az ismerőseinket is. Bármit megtudhatunk, drága Lorine!

- Komolyan? - szipogtam. - De hiszen tényleg nem tudok róluk semmit.

- Valamit majd találunk, ami összeköt velük. És aztán elindulunk azon a nyomon, a többi meg csak jön magától. Higgy nekem, kicsi Lorine! - annyira megnyugtató volt a hangja, hogy tényleg kezdtem hinni neki.

- Remélem, nagyon szeretném.

- Hát persze! Most pedig gyere szépen. Mosakodj meg és gyere le vacsorázni. Magadra hagylak addig. Az étkező a lépcsőtől balra lesz.

- Rendben. Köszönöm, Victorie - mosolyogtam rá még könnyes szemmel.

- Bármikor, kincsem! - azzal elballagott az én új jóságos anyukám.

Első fejezet

Sziasztok hercegnőim! :3

Meghoztam az első fejezetet, remélem tetszeni fog nektek, jó olvasást hozzá!

Kommenteljetek, hagyjatok nyomot magatok után. Örülnék a véleményeteknek. :)

Köszönöm az eddigi feliratkozókat, remélem gyarapodni fognak a kis hercegnők! :)

Egy kérdés: Lehet ennél hosszabb fejezet? Szerintetek ez rövidre sikerült?

                                                                  ~

Jasonnal reggel megint korán keltünk, hogy még jusson nekünk bőven a reggeliből. Vagy hogy egyáltalán tudjunk enni, hiszen rengeteg éhes száj van itt. Átmentem hozzá, hogy felébresszem, majd együtt elindultunk a kisebb étkező felé. Szerencsére még korán odaértünk, így jutott nekünk reggeli. Pirítós volt felvágottal, lekvárral - ki mivel akarta. Egy kis eperlekvárt kenegettem a kenyeremre, amikor eszembe jutott, hogy milyen régen voltunk már Jasonnel a kedvenc barackfánknál. Meg is kérdeztem tőle, hogy lenne e kedve reggeli után kijönni és ott beszélgetni, nézegetni a felhőket.

- Persze, tényleg nagyon rég voltunk már ott. Amúgy nem tudod, hogy ma kell e valamit segítenünk a gondozóknak? Mert most nagyon fáradt vagyok és szeretnék párat fotózni.

- Nem hiszem. Tegnap is mi voltunk sorosak a mosogatásban, úgyhogy ma szerintem kihagynak minket - ebben azért nem voltam olyan biztos, de reménykedni lehet - Amúgy mióta szeretsz fotózni? Úgy tudtam ki nem állhatod és csak azt szereted ha én fotózlak téged - nevettem.

- Most ezt miért mondod? Hiszen én nagyon szeretek fotózni. Egy igazi profi vagyok - mondandójából sütött a szarkazmus. Lehetetlen volt nem észrevenni, hiszen még mosolygott is hozzá. Mikor hitetlenkedő fejet vágtam folytatta: - Na jó, igazából eddig nem szerettem, de most kedvet kaptam tőled. És lehet, hogy tényleg jobb vagyok nálad.

- Na azt kétlem! Te még mosogatni sem tudsz! - vágtam vissza.

- Az egy teljesen más téma. A kettő nem függ össze. - kezdte enyhén hadonászva, hogy nyomatékosítsa mondatait -   Szerintem menjünk ki és nézzük meg, hogy ki tud jobb képeket készíteni! Ezennel kihívlak egy fotópárbajra!

- Ez tudod milyen nevetséges? Úgyis jobb vagyok nálad!

- Na, nem mersz kiállni? - húzta fel a szemöldökét.

- Dehogynem! Menjünk, hozom a gépemet. Te mivel akarsz fotózni?

- Majd a tieddel - kezdte, de felnevettem - Már ha megengeded..

- Ugyan már, tönkre fogod tenni! - szomorú arcocskája láttán végül beleegyeztem és felsóhajtottam - Rendben, de ha tényleg elrontod megnézheted magad!

- Igen is, főnök! - nevetett és elindultunk kifele.

- Szóval, mit akarsz fotózni? Mondjuk a kedvenc barackfánkat? - tudakoltam mosolyogva.

- Hmm.. - töprengett - Az úgy kicsit unalmas. Inkább álljunk modellt egymásnak a barackfa előtt.

- Oké. Mehetsz. Állj úgy, ahogy kedved tartja.

Jason odabattyogott a fához, majd egy elég érdekes pózban meg is állt előtte. Háttal a fának támaszkodott, keresztbe vetette karjait, lábát pedig kissé behajlította. Csináltam pár képet, majd szóltam, hogy álljon most kicsit máshogyan. Erre átkarolta a fát, majd hátrahajtotta a fejét és rám mosolygott. Itt már kezdtem fuldokolni a nevetéstől, ezért remegett a kezem, miközben fotóztam. Végül feladtam, elterültem a földön és úgy nevettem.

- Na mi van már? Min nevetsz annyira? - jött oda Jason és próbálta kikapni a kezemből a gépet, de sikertelenül. Éppen sikerült utána nyúlnom.

- Majd megnézted, ha te is csináltál rólam képeket.

- Na jó. De akkor siess, mert kiváncsi vagyok.

Odaszögdécseltem a fához, majd utánozva Jason első pózát nekidőltem a fának. Elkezdett nevetni, de szólt, hogy kész, így váltottam. Kezemet nekitámasztottam a fának, hátra felemeltem az egyik lábamat és hátrahajtott fejjel Jasonre vigyorogtam. Most már fuldoklott a nevetéstől és ő is a földön végezte, mint én az előbb. Odamentem hozzá, hogy megnézzem a képeket és amikor megnéztem... Elkezdtem sírva röhögni.

- Hé, Lorine. Borzalmas képeket csináltál rólam, pedig olyan jól pózoltam! El vannak mosódva a képek! - szomorkodott, bár látszott rajta, hogy tetteti.

- Na, persze. Te rontottad el az én képeimet azzal, hogy olyan nevetségesen álltál ott és emiatt elkezdtem nevetni, amitől pedig remegett a kezem.

- Kis hazug! Te sem voltál jobb. Nézd csak! - nyújtotta felém a gépet. Én is megmutattam neki, erre megint kitört belőlünk a nevetés.

Jókedvünket az szakította félbe, hogy arrajött az egyik gondozó és felénkfordulva szigorú pillantásokat vetett ránk. Megijedtünk, de szerencsére teljesen mást mondott nekünk. Vagyis inkább Jasonnak..

- Fiam, beszélnünk kell. Négyszemközt. Lorine most nem jöhet velünk, egy örökbe fogadásról lenne szó.

- De én nélküle nem akarok menni, ezt tetszik tudni. - andalgott Jason - Mi nagyon kedveljük egymást és azt szeretnénk, ha együtt fogadnának minket örökbe - itt felém pillantott, megerősítést várva tőlem. Mikor bólintottam, folytatta: - Nem tudom mit csinálnék nélküle, szerintem az idegeikre mennék és az megint rossz fényt vetne az árvaházra - villantotta ki tökéletes fogsorát.

- Nem bánom. - egyezett bele a mi kis kedves gondozónk - Megkérdezhetjük, de ha nemet mondanak, akkor nélküle kell menned. Tudod, ők nagyon befolyásos emberek, rengeteget fizetnek az árvaháznak, tehát jó színben kell feltüntetnünk magunkat. Viselkedjetek normálisan! Most pedig gyertek velem, nem szeretném megvárakoztatni őket! - intett, és elindultunk egy újabb beszélgetésre.

Második fejezet

Sziasztok kedveskéim! ^^

Mint látjátok, meghoztam a második fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek. Jó olvasást hozzá!

Lehet kicsit rövid lett, de a következőt hosszabbra tervezem.

Addig is hagyjatok nyomot magatok után! :)

Mikor beértünk a társalgóba, ők már ott vártak ránk - pontosabban csak Jasonre, rólam még nem is tudnak. Kicsit félve indultam feléjük hátha nem fogadnak be, de nagyon szimpatikusnak tűntek így elsőre. A férfi magas, barna hajú, kissé borostás arcú volt és egyáltalán nem tűnt idősnek - sőt - inkább fiatalosnak látszott. Tekintetem a kezére vándorolt, amivel párja lezét fogta. Gyönyörű nő volt, barna haja kontyba volt fogva, néhány tincs pedig szabadon maradt és az arcába lógott. Bájos teremtésnek látszott, vidám, mosolygós arca volt a férfi komoly tekintetével szemben. A ruhájuk is csodás volt, nagyon is előkelő és együtt nagyon szép párt alkottak, teljesen összeillettek.

Ms. Hawkins, a gondozónk szólalt meg először:

- Nos, itt lenne Jason, akit szeretnének örökbe fogadni. Nagyon aranyos gyermek, - aha, most fényezni fog minket, mert le akar rázni. Cseles vagy Ms. Hawkins! - de felmerült egy probléma, vagyis inkább egy kérés a részéről. Nagyon össze vannak nőve a mellettem álló hölggyel. Tudja, nagyon jó barátok, és azt szeretnék, ha együtt fogadnák őket örökbe. Remélem nem nagy kérés számukra, nagyon jó gyerekek és.. - folytatta volna, de a férfi félbeszakította:

- Elhiszem magának, hogy nagyon jó gyerekek, de tudja, nekünk már van egy lányunk és nem tudjuk, hogy elbírnánk e ennyi gyerekkel.. Vagy hogy a lányunk is örülne is neki.

- Értem. Azért.. - a férfi megint félbeszakította, de olyan kifinomult volt, hogy nem lehetett rá ezért haragudni.

- Természetesen átgondoljuk a dolgokat és holnap ismételten jelentkezünk, hogy így is megfelel e. Remélem, addig tudnak várni.

- Persze, Mr. Hansen. Örölünk, ha egyáltalán megfontolja kérésünket.

- Ez csak természetes. Akkor hát a mielőbbi viszont látásra - mondta, azzal kedvesével együtt felállt és elindultak kifelé.

Másnap, a tegnap megbeszéltek szerint jött az örökbe fogadó pár, tehát betartották az ígéretüket. Ismét nagyon elegánsan öltöztek, de most a férfi arca is vidámnak látszott, így azt gondoltam, jó hírről van szó. A gyanúm nemsokára be is bizonyosodott.

- Átgondoltuk a dolgokat és szeretnénk őket örökbe fogadni. A lányunk is beleegyezett, nagyon örülne egy lánytestvérnek is, akivel tudna beszélgetni. Ha megfelel akkor ma este haza is vinnénk őket, ha összecsomagoltak - mondta Mr. Hansen, igencsak mosolygósan. Így már sokkal szimpatikusabb, hogy nem olyan mogorva arccal néz. Remélem kedvesek lesznek velünk. Végre szeretnék valakinél örökre maradni. Semmi kedvem újra visszajönni erre a nyomortanyára - khmm, bocsánat. Hiszen csodaszép ez a hely, ki ne szeretne egy ősrégi házban élni, aminek a falai csak úgy omladoznak. Ez főleg étkezésnél jó, mikor a kajánkra esik a plafon..

- Természetesen. Örülünk, hogy így döntöttek. Szólok is a vezetőmnek, hogy a két gyermek elmegy. Remélem jól kijönnek majd egymással - mosolygott rájuk kedvesen - a kis álszent. Ő egyáltalán nem ilyen, imád egyedül lenni és utálja az ilyen úriembereket, akik hercegnek képzelik magukat és fennhordják az orrukat - na meg mindenki mást is. Nekem viszont akkor is szimpatikusak, már nagyon várom, hogy odaérjünk a lakásukhoz és kezdetét vegye egy új kaland.

- Jason, neked szimpatikusak így elsőre? - érdeklődtem.

- Igen, nagyon kedvesnek tűnnek. Bár nem tudom, hogy nem lesznek e szigorúak, mert eléggé elegánsak és merev háttal ültek.

- Ugyan már. Hiszen olyan mosolygósak voltak.

- Ez is igaz. Na, majd meglátjuk. Most pedig menjünk. Én már becsomagoltam és nagyon kiváncsi vagyok.

- Mindjárt készen vagyok én is... Már mehetünk is. Kezdődjék az új kaland, ami remélem, örökre szól - ábrándoztam és elindultunk lefelé.

- Csak ennyi cuccotok van? - érdeklődött a nő, akinek még mindig nem tudom a nevét, és a kis táskánkra pillantott.

Igen, hölgyem. Tudja, itt egyenruhánk van, így csak azt az egyet hordhatjuk. Csak pár személyes tárgy maradt nálunk - feleltem udvariasan.

- Ó, kérem! Szólítson Victorienek. Hiszen mostantól együtt fogunk élni - mosolygott rám kedvesen. - Ha csak ennyi cuccotok van, akkor majd veszünk nektek sok szép ruhát. Nem járkálhattok ilyen ruhában.

- Semmi szükség erre Victorie, mi így is megvagyunk. Nem szeretnénk, hogy ránk költsék a pénzüket - akadékoskodtam, de láthatólag nem hagyta magát:

- Jaj, maga milyen csodás hölgy és milyen jó a modora - sóhajtott, majd folytatta - De mondtam már, hogy együtt fogunk élni, úgyhogy tekintsen ránk a családjaként és tegeződjünk. Az sokkal kellemesebb lenne számomra - eresztett el ismét egy mosolyt.

- Rendben, köszönöm. 

Be is pakoltunk a kocsijukba, ami elég jól nézett ki. Elegáns kinézetű volt, mint ők, így nagyon is passzolt hozzájuk.