Sziasztok kedveskéim! :)
Meghoztam a következő fejezetet, remélem tetszeni fog. Hagyjatok nyomot magatok után.
Köszönöm az eddigi feloratkozókat, örülök hogy van, akinek tetszik és érdemes folytatnom :)
- Amióta csak az eszünket tudjuk - kezdte helyettem is Jason, mert én nem voltam hajlandó válaszolni. Hiába, nálam ez nagyon kényes téma. - Bocsásson meg Lorine -nek, hogy nem válaszol, csak nem szeret erről beszélni, mert nem ismerte a szüleit. Bevallom, én sem, de engem nem érint annyira kényesen, mint őt.
- Ó, semmi gond szívem, de kérlek, tegezz. Ettől túlságosan idősnek látszom - nevetett.
- Rendben, megpróbálom. Csak tudja... bocsánat, tudod elsőre így furcsa még, mert nem ismerjük még egymást, de majd próbálkozom - mosolygott rá Jason.
Az út hátralévő részében nem nagyon beszéltünk és ez kissé zavart is, mert elég hosszúnak tűnt az út. Amikor kipillantottam az ablakon, sehol nem láttam egy házat sem, csak a csodaszép erdőt és egyetlenegy óriási házat, ami akár egy kastélynak is elment volna. Gyanítom oda fogunk menni, hacsak nem valami indiánok - amit elég jól titkolnak - és az erdő közepén fogunk élni, a táplálékunk pedig az az őzike lesz majd, amit mi fogunk el és megsütünk a tűz fölött.
A ház előtt egy óriási kapu állt, amit őrök őriztek. Amint megbizonyosodtak róla, hogy a ház tulajdonosai azok, be is engedtek minket. A látvány, ami elém tárult.. Az valami csodaszép volt. Óriási kertje volt a háznak, rengeteg növénnyel, és még egy szökőkutat is láttam. Tovább fokozta csodálatomat, amint beértünk a házba. A belmagasság óriási, egy gyönyörű csillár lógott a plafonról, bevilágítva a helyiséget. A falak aranyozottnak tűntek és a padlón is végig szőnyeg húzódott. A szemben lévő lépcsőn pedig vörösszőnyeg volt, akár egy királyi palotában.
- Lorine, nem jössz? - mosolygott rám Mr. Hansen a lépcsőről. Ők már elindultak felfelé és rám vártak. Na szép, már megint elmerengtem. - Megmutjuk a szobátokat, hogy kipakolhassatok, aztán ebédelhetünk.
- De, persze. Már megyek is, csak kissé elgyönyörködtem a látványban. Nagyon szép házuk van.
- Köszönjük, örülünk, hogy tetszik. Érezzétek itthon magatokat - kapcsolódott be a beszélgetésbe Victorie is.
- Egyébként hogyhogy nem látni itt egyetlen házat sem a környéken, a magukén kívül? - indultam el felfele a lépcsőn.
- Nem szertjük a túlságosan zajos környéket. És félünk, hogy ott kirabolnának minket. Kitűnne a mi házunk a többi közül - hangzott leendő apám válasza.
- Értem.
- Nos, ez lenne a szobátok. Jason, a tied a bal oldali, Loriné pedig a jobb - mutatta Victorie a szobánkat, majd engem bekísért az enyémbe, míg Jasont William követte.
- Hű! Ez a szoba is csodálatos! - ámuldoztam. Velem szemben egy franciaágy állt, aranyozott támlával. A jobb oldalán egy szépítkezőasztal, rengeteg csecsebecsével. Volt egy hatalmas szekrény is, aminek szélen arany csíkok húzódtak. Találtam még egy könyvespolcot is, ami még üresen állt. Gondolom, arra várva, hogy a nekem tetsző könyveket pakoljam föl. A padlót szőnyeg borította és a falon meseszép aranyozott virágos tapéta állt. Bal oldalról nyílt egy ajtó, ami a saját fürdőszobámba vezetett. Volt ott egy elegáns fürdőkád, egy wc, egy csap fölötte egy tükörrel és ez persze mind fehér egy kis arany díszítéssel. A szobából nyílt még egy erkély is, ami láttatni engedte az egész kertet. Valami meseszép volt az egész, egyszerűen leírhatatlan.
- Örülök, hogy tetszik, kicsim. Ez mostantól csak is a tiéd - mosolygott rám - Remélem, hogy szeretsz olvasni. Van nálunk egy könyvtár, - hát nekik még saját könyvtáruk is van? Hogy lehetnek ilyen gazdagok? - onnan válogathatsz a könyvekből és ha gondolod nem is kell visszavinni, azért van itt ez a polc.
- Persze, nagyon szeretek olvasni, majd mindenképp körülnézek.
- És mit szeretsz még csinálni?
- Nagyon szeretek fényképezni. Jason szerint ügyes is vagyok, csak az árvaházban nem volt rá sok lehetőségem. Ott csak egy ócska gépet tudtam használni, de az is megtette.
- Akkor majd kapsz tőlünk egy csodaszép gépet. Szeretnénk, ha itthon éreznéd magadat. Jajj és majd elmehetünk vásárolni ruhákat is. Vagyis, nekünk a házban van egy ruhatár, ahol szerintem találsz a te méretedben is, csak kissé elegánsabb darabokat. De hozatunk majd pár lezserebbet is, ha az jobban tetszik.
- Igazán nem kell fáradoznia miattam.
- Kicsim, mondtam már hogy tekintsetek ránk a szüleitekként. Meg szeretnénk tenni értetek mindent - mosolygott, majd kimondta a számomra legborzasztóbb kérdést: - Miért ilyen nehéz velünk szüleidként bánni? Még mindig az igazi szüleidet siratod, igaz, drágám? - fogta meg a kezemet és együtt érzőn rám mosolygott.
- Bocsánat, de nem szeretnék erről beszélni - sütöttem le a szememet.
- Muszáj ezt megbeszélnünk, különben nem tudunk egymáshoz közel kerülni és nem tudunk majd jókat beszélgetni, meg együtt nevetni.
- Tudom, csak ez engem nagyon mélyen érint. Nem is ismertem a szüleimet. Még azt sem tudom, hogy mikor születtem -pityeredtem el.
- Jajj, ne sírj kérlek! Segíthetek, ha megengeded.
- Mégis hogyan? - szipogtam. - Hogyan lehetne ennek utána járni, ha az égvilágon semmit nem tudok róluk? Semmit, ami összekötne. Egyetlen szálat sem. Semmi adatot. Még a nevüket sem tudom - és akkor elkezdtem sírni. Nem tudtam tovább magamban tartani azt a mélyen gyökerező fájdalmat. Az ég szerelmére, hiszen nem ismertem a szüleimet! Nem alhattam el édesanyám gyönyörű énekére. Tudott egyáltalán szépen énekelni? Vagy neki is olyan botfüle volt, mint nekem? Vajon mosolygós volt és pirospozsgás? Lehet, hogy ő is szökés volt, mint én. És lehet, hogy mindig szépen kontyba fogta a haját és cseresznyés köténykét viselt. Lehet, hogy mindig finom cseresznye illata volt vagy esetleg rózsa. De lehet, hogy barna hajú volt és apámtól örököltem a szőkeséget. És apa vajon hogy nézhetett ki? Borostás volt, vagy esetleg szakállas? Egyfolytában henyélt, vagy állandóan barkácsolt valamit? Lehet, hogy még saját hintát is készített nekem. De sosem tudom már meg. SOSEM!! Nem fogom megtudni, milyen lehet, mikor apuci dobálja a gyermekét vagy éppen kergetőznek. Nem tudom meg soha, hogy milyen lehet mindig süteményszagra hazaérni az iskolából és lopva belekóstolni anyu főztjébe, hogy aztán jól leszidjon és végül együtt nevetgéljünk. Sosem tudok meg róluk semmit..
- Képzeld, - kezdte, mint édesanya este a gyermekének. Olyan lágy és dallamos hangon. Bár honnan is tudhatnám én? - utána tudunk ám nézni mindennek! Ott vannak azok az ősrégi könyvek a könyvtárban és megkérdezhetjük az ismerőseinket is. Bármit megtudhatunk, drága Lorine!
- Komolyan? - szipogtam. - De hiszen tényleg nem tudok róluk semmit.
- Valamit majd találunk, ami összeköt velük. És aztán elindulunk azon a nyomon, a többi meg csak jön magától. Higgy nekem, kicsi Lorine! - annyira megnyugtató volt a hangja, hogy tényleg kezdtem hinni neki.
- Remélem, nagyon szeretném.
- Hát persze! Most pedig gyere szépen. Mosakodj meg és gyere le vacsorázni. Magadra hagylak addig. Az étkező a lépcsőtől balra lesz.
- Rendben. Köszönöm, Victorie - mosolyogtam rá még könnyes szemmel.
- Bármikor, kincsem! - azzal elballagott az én új jóságos anyukám.
Nagyon tetszik ez a fejezet. :)
VálaszTörlés