Ötödik fejezet

Üdvözlet hercegnőim! *-*

Itt a kövi fejezet, remélem elnyeri tetszéseteket. Most már egy kis izgalmat is belecsempésztem nektek! :)

Míg hozom a következőt, chateljetek, hagyjatok nyomot magatok után , örülnék egy kis visszajelzésnek! :)

Xoxo Davina

Elindultam hát megkeresni Victorie-t, de merre is indulhattam volna? Hiszen nem tudom, hogy mi merre van. Hosszas gondolkodás után végül elindultam lefele a lépcsőn és az étkező felé vettem az irányt. De sajnos Victorie nem volt ott, így kereshettem tovább. Több helységet viszont nem ismerek még, így találomra elindultam egy irányba. Úgy döntöttem, Victorie szobáját fogom megkeresni, ott úgyis sok időt tölthet el. Minden szembejövő ajtón benyitottam, de egyik se a nekem megfelelő volt. Megtaláltam az egyik fürdőt, egy vendégszobát, még egy fürdőt, és még elég sok, számomra lényegtelen szobát. A következő ajtó, amin benyitottam, nagy meglepetésként ért. Ez ugyanis a kertbe nyílt, de hogy melyik részére, arról fogalmam sincs. Kimentem tehát, hogy körülnézzek, ha már az eredeti akcióm kudarcot vallott. 

A kert óriási volt, de hát mire is számíthattam volna. Rengeteg fa és csodálatos virágok tárultak a szemem elé. Először egy ösvényen indultam el, úgyhogy lehet, hogy ez mégsem a kert lesz, de azért tovább bandukoltam, mígnem egy újabb ajtó elé értem. Ez az ajtó különlegesebb volt, mint a többi. Igaz, azok is nagyon szépek és aranyozottak, de ez egy nagyon régi ajtónak tűnt. Hatalmas volt a magassága és a szélessége egyaránt és volt rajta egy rácsozott kis ablak is, de sajnos nem láttam be rajta, mert elég sötét volt.

- Lorine! - jajj, ne! Elkezdtek keresni. Pedig pont rábukkantam egy érdekes dologra. - Hol vagy, Lorine? Eltévedtél? - William hangja kitartó volt és egyre közelebbinek tűnt. Cselekednem kellett, mielőtt még ideér. Ki akarom deríteni mi van az ajtó mögött. Kinyitottam tehát, az ajtó pedig nagy nyikorgások közepette szabaddá tette a belépést.

- A francba! Ezt nem hiszem el! - szidtam a hülye ajtót. Egy újabb ajtó tárult elém, de az nem nyílt ki. Biztosan valami kódot kéne beütnöm. Na de nem baj, majd visszajövök később. Most sietnem kell, nehogy meglássa William, hogy mit találtam.

Épphogy becsuktam az ajtót, amikor megláttam őt.

- Ó, hát itt vagy Lorine. Már mindenütt kerestünk téged. Eltévedtél, ugye? - meg se várva válaszomat, folytatta, mint egy aggódó apuka. - Hát persze hogy eltévedtél, hiszen körbe sem vezettünk még a házban. Gyere csak! - ragadta meg a kezemet, majd átkarolta a vállamat és úgy haladtunk tovább. - Biztos, hogy eltévedtél? - Álljunk csak meg! Miért gyanusít engem? Azt hiszi, hogy felkeresem ezt a valamit, miközben azt sem tudom hogy mi ez? Hát ez jó! - Kit kerestél? Hova indultál? Jól vagy, nem esett semmi bajod? - Csak úgy záporoztak a kérdések, alig jutott időm válaszolni.

- Igen, eltévedtem. Victorie-t kerestem, mert megígérte nekem, hogy megmutatja merre van a könyvtár. Egyébként jól vagyok, nem történt semmi.

- Akkor jó. Majd megmutatom neked én a könyvtárat, Victorie most nem ér rá. Később pedig körbevezetünk majd a házban.

- Ó, most már nem szükséges. Inkább megvárom Victorie-t. Most Jason-nel szeretnék beszélni. - Nem akartam vele menni, mert utána akartam járni ennek a rejtélyes ajtónak. Ezt pedig előtte meg kellett beszélnem Jason-nel.

- Biztos? - mikor bólintottam folytatta. - Hát jó. Akkor visszakísérlek a szobátokhoz, hátha nem találnál vissza.

Az út többi része szótlanul telt. Nem akadt semmi közös témánk, de nem is baj. Legalább sikerült memorizálnom, hogy melyik ajtón mentem be az előbb. Így majd meg tudom mutatni Jason-nek is.

Mikor felértünk, végre otthagyott és átrohanhattam Jason-höz. 

- Jason! Hírem van!

- Igen? És mi az?

- Hát.. Ugye rajtunk kívül nincs most itt senki? - néztem körbe.

- Nem. Az előbb ment el Melanie.

- Várj! Mit keresett nálad Melanie? Máris kebelpajtik vagytok? - már válaszolt volna, de leintettem. - Jó, majd ezt útközben elmondod, de most figyelj! Találtam egy titkos ajtót, amit egy kód véd. Gyere, ezt meg kell nézned! - ráncigáltam magam után, de nem nagyon akart jönni.

- Ha titkos, akkor szerintem nem kéne megnéznünk. - na igen. Jason sosem szeretett bajba kerülni és most sem hazuttolta meg önmagát.

- Ugyan már! - legyintettem. - Nem hiszem el, hogy te nem akarod megtudni mi van az ajtó mögött!

- Hát..

- Na, látod!

- Jól van, de ha bajba keveredünk miattad.. megint - tette hozzá a nyomaték kedvéért. - Akkor jössz nekem egyel!

- Persze, persze. Majd kapsz valamit engesztelésül, mint mindig. Most pedig gyere és meséld el, mi történt Melanie-vel.

- Hát jó.. Szóval éppen olvasgattam, amikor beállított Melanie. Beszélgetni akart velem, de igazából semmi extra nem került szóba. Azt hiszem, csak a közelemben akart lenni, ennyi az egész. De megbeszéltük, hogy legközelebb a kertben találkozunk.

- Áhá! Szóval lesz legközelebb. De kis cukik lehettek! - mosolyogtam rá. - Igaz, hogy nekem nem szimpi, de ha neked tetszik..

- Egy szóval sem mondtam, hogy tetszik! - állított le.

- A szád ezt mondja, de az arcod olyan mint a paprika. - erre már nem tudott mit mondani, így elengedett. - De most ne keltsünk feltűnést, azt hiszem nem nagyon akarják, hogy errefele mászkáljunk... - azzal kinyitottam az ajtót, így Jason nem tudott mit szólni. Oda is értünk a következő ajtóhoz, így azt is megmutattam neki. Míg elcsodálkozott, kinyitottam azt is, így a kódos ajtóval találtuk szembe magunkat.

- Hmm, úgy látom ezt az ajtót számok nyitják - hunyorgott. - Biztosan valami születési szám, vagy valami egyszerű. Lehet, hogy a lányukkal kapcsolatos - mikor kétkedve néztem rá, folytatta: - Tudod, az emberek többsége nagyon egyszerű jelszavakat ad meg. Ilyen például a kutyájuk neve, de mivel ezt szám nyitja és nekik nincs is kutyájuk, ezt elvethetjük. A másik leggyakoribb a születési szám, így azzal kell próbálkoznunk. Ha ez sem jó, akkor jöhet a következő leggyakoribb.

- Igen, és mi az?

- A lakcím. A mi esetünkben, mert egy újabb dolog kiesett, mivel a betűk nem játszanak.

- Hű. Te aztán okos vagy!

- Köszi - mosolygott, így a kis gödröcskéi megjelentek az arcán. - De most induljunk vissza. Kiderítjük, hogy mikor születtek és ha ez megvan, visszajövünk.

Éppen kimentünk az ajtón, amikor dudorászásra lettünk figyelmesek. De hiszen ez Victorie! És ő tuti nem tévedt el, biztosan okkal van itt.

- Jason! - suttogtam. Értetlenül bámult rám. Úgy látszik, ő nem vette észre. Suttogva elmagyaráztam neki, majd intettem, hogy bújjunk el a bokrok mögé. Szerencsére nem vett minket észre. Bement az ajtón, de nyitvahagyta, így utánalopakodtunk. Figyeltem, hátha ki tudom olvasni a kódot, de sajnos reménytelen volt. A sötétben nem láttam a számokat, amiket beütött. Szomorúan kullogtam visszafele, Jason pedig követett.

Csöndben kullogtunk fel a szobákig, nehogy észrevegyenek. Épp kérdezni akartam Jasont, hogy látta e a kódot, vagy hogy kezdhetjük e a kutatást, amikor betoppant Melanie.

- Hellóka! Jason, lenne kedved most kijönni a kertbe? Körbevezetlek kinn és közben mesélhetnél nekem magadról - mondta, de engem észre se vett... Vagy inkább nem akart észrevenni.

- Ömm.. Persze, csak még Lorine-nal szeretnék váltani pár szót. Négyszemközt. Addig kimennél később? - eléggé kedvtelenül, de kisétált a szobából. - Figyelj! Nem szeretném megbántani Melanie-t, ezt te is tudod. Folytathatnánk később a keresést?

- Persze, menj csak! Te kis lovag! - nevettem. Kicsit bántott, hogy itthagyott, de látszott rajta, hogy tényleg tetszik neki Melanie.